Kavicsokkal írtalak a patak vizébe;
cseppé született a vágy.
Belehajolva arcomba
a mozdulat magába zárt.

Kékre festettem a hajnalt,
fénybe álmodtam pillanatot,
Hold völgyéből megérinteni
azt az utolsó csillagot.
Titkaim örökébe rejtve ezt az egyet,
égre fűzni ezer éjen át a csendet,
fényeket őrizni a híd alatt újra és újra,
lábnyomommal jeleket suttogni az útra;
Hogy majd egyszer… valamikor…
a néma szavakban…
Ha rebben a világ…
megtalálj magadban.

Egy név a kőlapon
hajnal csendjében,
alkony leplében,
égre hímzett utakon.

Bár adhatnék én is Neked
új csodát, új életet!
Odaadnám,
ahogy te tetted értem.

Egy név a kőlapon
gyertyák könnyével,
ezer emlékkel
most veled vagyok.

Kéne a szó, hogy mondjam el,
nekem mindig létezel!
Égig érőn,
örök időkre szól.

Anya!
még oly sokszor hívlak!
Anya,
arcomra sírlak.
Anya,
tőled lett létem
Anya,
ölelésed érzem.

Egykor világot adva, vérembe oldottad magad,
(rég volt… réges-rég…)
Hogy folytassam tovább? Eltűntek a szavak..
Ezernyi semmiség nőtt óriásivá mára,
Míg arcodat festem múlt-idő falára.

Magamért szerettél, csak úgy, ahogy vagyok,
Ölembe ejti a végtelen most is a csillagod.
Csönded átragyog ezernyi éjszakán,
Áldott érintések imáim templomán.

Ki nem mondott szavak, elmaradt köszönet,
bár lehetnék megint az, ki már nem lehetek!
Ki hoz vissza, s mesélsz csodát még egyszer valaha?…
Istenem, ha szárnyamat újra rád adhatnám, Anya!

Lehunyva pillanat…, érint, mi Te voltál rég,
ölelésed őrzöm… Fázom, melegíts még!
Parányi dobbanások…, erre jársz most, érzem,
szívem földre teszem, csókolom a lépted.
Könnyem ég, nem szűnve feledni:
Tőled tanultam meg, hogyan kell szeretni.

Láthatja bárki,
Nem érzi más.
Kettő a kéz.
De egy a kézfogás.

Azt mondtad, tőlem tanultad, hogyan kell küzdeni,
s múlt-időt szilánkká törve, csatákat veszteni
Virrasztva áldozni, míg hit a nincs oltárán hamuvá ég,
közben úgy csinálni, mintha lett volna még…

Mondd, miben hiszel? Mihez méred a világot?
Időbe fagyott titkaim ugye, te még látod?
Meséld el, benned hogy kel fel a nap
a vihar közepén, ha minden egyszerre zuhan?

Homokba írt imáim s keresztem még az enyém?
Hogyan kell boldognak lenni a világ peremén?
Hol kell keresnem cseppnyi szárnyamat,
s meddig feszülhet még a csend, míg nem szakad?

Titkod régóta sejtem, simítnám fényét hangtalan.
Sóhajomba hullott szavaid már meztelenül érnek,
majd megértem egyszer, tudom. Nem is félek.
Égig érő hegyekre vigyél fel, hadd merjek más lenni!
Taníts most Te engem: hogyan kell szeretni?

Kértem a Jóistent, ne palotát adjon
Adjon kicsiny tanyát, s szívbéli harangot.
Harangot, s harangszót, mely megmutatja nékem
miért jöttem ide, s mért érdemes élnem.

Szívbéli harangszó, csend a palettája,
kottája ott van földön és az égen:
Könnycseppek gyöngyei fűszál közt a zöldön,
s álmaink csillagi odafenn a kéken.

Napfényesség adjon mosoly-fonta létet,
éjbársonya vigyázza titok-lepte álmunk
Asztalunkra jusson búzakalász aranya,
s piciny csodák köszöntsenek nálunk.

Kérem a Jóistent, ne aranyat adjon,
adjon mosolyt, s reményt!
De mindenki kapjon.

Játszani jössz-e velem?
mező méz-szőke hajába
pántlikát kuszálni nesztelen,
S míg a fénytócsákban pacsáló nap
kéket ígér az égre,
bohém szimfóniát írunk –
visszhangozva tücsök-zenére.
Búvópatak buborékból fűzünk
gyöngyöt karikába,
kacagón prüszkölve aggatjuk
egymás nyakába!

Keressünk csoda-kincseket!
…hangokat, mesét és ízeket,
Elcsenjük kósza szél pajkos ecsetét
(pillanatra várhat),
s nyújtózkodva égre festjük
azúrkék mosolyát a mának.

Mikor az éj ölünkbe ejti kosárnyi csillagát,
holdszikrával gyújtunk lángot,
s táncunk ringó örömébe fonjuk
az egész világot.

Édes-meleg reggel küszöbén ülve
(mosolyunkban újra elmerülve…)
…
Talán
Ma újra játszani megyünk:
színesre bolondozni
az életünk.

Nap lobban éjbe csúszva,
– árnyék vagy árnyamon –
alkony-nászban fogant cseppek
örvénnyé válnak ajkadon.

Hajnalokra bízott álmaink
míg utol nem érnek,
örök körforgásba zárnak
– magamra hagyva téged.

Szikrát, ha rejthetnék
rideg utcakövek koldusának
rongyos ráncai közé,
hittel szőtt meleg varázst,
hogy mindig van remény

Szikrát, ha simíthatnék
kórházak komor hajnalára,
enyhítni lázas homlokot,
hozva otthon-illatot
mely hazavisz valahára.

Szikrát, ha küldhetnék
temetők végtelen-járta
márványcsendjébe zárva
ölelések emlékébe bújva,
vigaszként üzenni drága szavakat.

Szikrát ha vihetnék
magányjárta,
szótalan, öreg szobákba,
arcok ezernyi ráncát festve fényre nevetve,
simítva titkos áldást remegő kezekre.

Kérlek, édes Istenem
– áldassék a neved! –
Szikrákból lángot gyújts!
Add minékünk,
hogy így legyen!

Néha csak a puha szellővel, s a nap aranyával küldöm neked,
néha csak betakarlak, ha napközben elalszol,
néha becsúsztatom kezemet kezed melegébe,
néha csak hallgatlak, s megértem vágyaidat és álmaidat.
Néha csak ott vagyok.
Csendben szeretlek.

Üres
parfümös üveg.
Illatodat őrzöm,
mint ereklyét…
Ó, bárcsak Aladdin lámpája lenne…
Megdörzsölném,
s kívánhatnám: újra jöjj!
És érkeznél…
ahogy egykor tetted rég.
Mindent megtennék;
véresre dörzsölném
a kezemet,
csakhogy újra láthassalak.
De nem lehet.

Fényből oldott gyertyalángnál
sóhajok árnya lobban éjre,
merítve cseppnyi szárnyait
távoli harangok suttogó neszébe.

Szemhéj mögé festett védtelen álmok
gyöngypatakként pillára megülnek.
Tudja az ég, s érzi a föld;
még ragyogni menekülnek.

Túl a városon és túl a fényeken,
hová nem ér el csak megszentelt pillanat,
végtelennek tartva a percet,
botlik a szó… s tán örökre bennmarad.

A világban még ezernyi szív zárva,
s kiben dobban, nem tudja, mit tegyen
Istenem, hozz áldást annak is,
ki most kérni képtelen.

Rokkájába fonta magát
a múlhatatlan idő,
ezernyi nélküled-évszakom
sóhajszálait simítva magába,
megszőve párna alá gyűrt
néma szavakat,
paplanomba gömbölyödő
hiányod rostjait hímezve.

Bár ölelhetnélek magamba,
mint hajnal lángjait a tenger;
Istenem!
Ó, csak egyszer!
Ó, csak még egyszer!
Ez kéktelenségem égi fohásza
ezer éven át;
templom csendszilánkján felfakadó,
gyolcsfehéren izzó,
térdeplő imák.

Nesztelen, lázas remegésben,
simítás marta vágyakon
édes ölek éje ébred
balzsamajkú árnyakon.

Vérem a testedben lüktet,
verejtékkönnyed arcomon koppan
Megfeszült íja a kéjnek;
sikolyod torkomban robban.

…Hajnal szempillája rebben…
csak Te meg én…
Lázas hullámok sóhaja csitul
a part méz-szőke fövenyén.

Váratlanul érkeztél. Hideglelősen.
Szótlan álltál meg a ház előtt.
Akkor és ott, abban a pillanatban megállt a világ is.
Nagyon rég volt, amikor utoljára találkoztunk… Időtlen idő…, mely azért otthagyta már nyomát mindkettőnk arcán…
Ha most nem tudok legalább egy kortynyi levegőt venni, meg fogok fulladni. Torkomban, gyomromban gombóc. Megmozdulnék, de szinte emberfeletti erő kell hozzá…
Gyűjtöm.
Lassan érek oda a kertkapuhoz. Őszes haját nézem, a pillantását még nem tudom állni.
„Vársz-e még mindig?” – csak ennyit mond.
Nem tudok szólni… Csak a kezem mozdul, hogy arcáról lesimítsam azt a két legördülő napszivárványos könnycseppet. De a sajátomtól már alig látok…, csak azt érzem, hogy lelkem varázsfényű mosolya ott van az arcomon.
Felkap, fel a magasba, és pörög velem… Csak pörög és pörög…! Forog a világ, a fák, a virágok, a házak, a madarak, a felhők, a nap!
Futva visz a pázsit felé. Sírva-nevetve gurulunk a százszorszép-fényű langyos földön…
Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy létezik fűszálölelésű boldogság.

Azt mesélted anya,
mikor csöpp voltam és gyenge,
kezemet vontad vigyázó kezedbe.

Azt mesélted anya,
a sötétben féltem nagyon,
virrasztva kuporodtál mellém,
fejem simítva: ne félj, nem hagyom!

Anya, mondd, hol vagy most?
Most, mikor titkos fiók őrizte emlékeid
kezemben forgatom, simítom, fűzöm…

Anya, mondd, hol vagy most?
most, amikor fényképed éri könnyem,
s ölelésed nélkül telnek éveim?

Anya, mondd, hol vagy most,
hogy odafuthatnék hozzád,
s elmeséld újra, miért szép az élet…

Márványtáblát simít homlokom.
Adnám most neked magamat én,
hogy térdelve melléd érhessek…

Anya, ha Te nem lettél volna, ma én sem vagyok,
Anya, mondd,
Anya mondd!
Ugye igaz?!
Ugye biztosan úgy van…?!
Ugye őriznek Téged odafent az angyalok?

Létezel valahol. Tudom.
Pillangószárnyak varázsporába írta
odafent az égi király
s mi lejöttünk ide a földre
a távolt a közelre hívva.

Sejtjeink homokszemek.
Sivatag viharaiban kavarogva
időznek világ zajában,
úttalan utakon kanyarogva

És halk üzenet kél, suttogón
északtól délig,
kelettől nyugatig,
Nem szűnve pillanatra,
visszhangozva hegyszirteken
s szélfútta völgyek mélyét járva:
Létezel valahol. Tudom.
Engem hazavárva.

Nem kell, hogy mondd: imádlak;
… itt ülsz ágyam szélén, kezem kezedbe vonva…
Nem kell, hogy mondd: kívánlak;
… meztelen vállamra simítod ujjaid remegő melegét…
Nem kell, hogy mondd: örökké;
… a holnap is oly édes-bolond, mint a tegnapok…
Nem kell, hogy mondd: soha más;
… szemedben elárulják a csillagok.

Veled szeretnék megöregedni,
látni, amint kedves mosolyod nyomán
majd ezer ránc fut végig arcodon…
Melletted szeretném érezni még a létezést,
kalandjait, s örömeit sok édes hajnalon…
És ha majd az élet könyörtelen szele már megtiporja testedet,
kezemet kezedre téve, ott lennék én akkor is veled.