Szikrát, ha rejthetnék

Szikrát, ha rejthetnék
rideg utcakövek koldusának
rongyos ráncai közé,
hittel szőtt meleg varázst,
hogy mindig van remény

Szikrát, ha simíthatnék
kórházak komor hajnalára,
enyhítni lázas homlokot,
hozva otthon-illatot
mely hazavisz valahára.

Szikrát, ha küldhetnék
temetők végtelen-járta
márványcsendjébe zárva
ölelések emlékébe bújva,
vigaszként üzenni drága szavakat.

Szikrát ha vihetnék
magányjárta,
szótalan, öreg szobákba,
arcok ezernyi ráncát festve fényre nevetve,
simítva titkos áldást remegő kezekre.

Kérlek, édes Istenem
– áldassék a neved! –
Szikrákból lángot gyújts!
Add minékünk,
hogy így legyen!