Vársz-e még?

Váratlanul érkeztél. Hideglelősen.
Szótlan álltál meg a ház előtt.
Akkor és ott, abban a pillanatban megállt a világ is.
Nagyon rég volt, amikor utoljára találkoztunk… Időtlen idő…, mely azért otthagyta már nyomát mindkettőnk arcán…
Ha most nem tudok legalább egy kortynyi levegőt venni, meg fogok fulladni. Torkomban, gyomromban gombóc. Megmozdulnék, de szinte emberfeletti erő kell hozzá…
Gyűjtöm.
Lassan érek oda a kertkapuhoz. Őszes haját nézem, a pillantását még nem tudom állni.
„Vársz-e még mindig?” – csak ennyit mond.
Nem tudok szólni… Csak a kezem mozdul, hogy arcáról lesimítsam azt a két legördülő napszivárványos könnycseppet. De a sajátomtól már alig látok…, csak azt érzem, hogy lelkem varázsfényű mosolya ott van az arcomon.
Felkap, fel a magasba, és pörög velem… Csak pörög és pörög…! Forog a világ, a fák, a virágok, a házak, a madarak, a felhők, a nap!
Futva visz a pázsit felé. Sírva-nevetve gurulunk a százszorszép-fényű langyos földön…
Eddig a pillanatig nem tudtam, hogy létezik fűszálölelésű boldogság.