Ó, csak még egyszer!

Rokkájába fonta magát
a múlhatatlan idő,
ezernyi nélküled-évszakom
sóhajszálait simítva magába,
megszőve párna alá gyűrt
néma szavakat,
paplanomba gömbölyödő
hiányod rostjait hímezve.

Bár ölelhetnélek magamba,
mint hajnal lángjait a tenger;
Istenem!
Ó, csak egyszer!
Ó, csak még egyszer!
Ez kéktelenségem égi fohásza
ezer éven át;
templom csendszilánkján felfakadó,
gyolcsfehéren izzó,
térdeplő imák.