Hozz áldást!

Fényből oldott gyertyalángnál
sóhajok árnya lobban éjre,
merítve cseppnyi szárnyait
távoli harangok suttogó neszébe.

Szemhéj mögé festett védtelen álmok
gyöngypatakként pillára megülnek.
Tudja az ég, s érzi a föld;
még ragyogni menekülnek.

Túl a városon és túl a fényeken,
hová nem ér el csak megszentelt pillanat,
végtelennek tartva a percet,
botlik a szó… s tán örökre bennmarad.

A világban még ezernyi szív zárva,
s kiben dobban, nem tudja, mit tegyen
Istenem, hozz áldást annak is,
ki most kérni képtelen.